Julien Green (1900–1998)

Elisabeth, a tizenegy éves kis hölgy egy családi tragédia folytán három nagynénjére lesz bízva, akikhez képest Macbeth boszorkányai random Disney-hercegnőknek tűnnek. Mivel régebben már olvastam egy Julien Green-regényt, nem ért meglepetésként, a szerző miféle „hideg pokolba” taszította szereplőjét – úgy fest, az emberi kapcsolatokról az úrnak elég sivár véleménye van. Nagyon szorítottam Elisabethnek, hogy valamiképpen kászálódjon ki a vénasszonyok karmai közül, és hát ki is kászálódik egy időre: 16 éves koráig egy viszonylag (!) emberséges családi környezetben cseperedik-kamaszodik. De aztán az írón ismét elhatalmasodik a vágy, hogy a sorssal elagyabugyáltassa főhősét, ennek folyományaként E. egy különös kastélyba kerül – és itt ismét kanyart vesz a történet, egy lecsupaszított Zola-regény helyett ugyanis mintha valami gótikus rémregényben találnánk magunkat, annak minden kellékével: a kastély lábánál terpeszkedő szakadékkal*, kitömött állatokkal, néma szobákkal és furábbnál furább lakókkal, akik mintha allergiásak lennének a napfényre**. Green kastélybelsője az atmoszférateremtés egyik csúcsa – nagyon tudja, hogyan kell olyan kulisszákat teremteni, ahol egy idő után még a leghétköznapibb történésekbe is beleborsódzik az olvasó háta – épp azért, mert egy ilyen helyen ami hétköznapi… hát… alkalmasint az a leggyanúsabb. Mesteri az is, ahogy a kastély lakóit elrendezi a ház ura, a rejtélyes Edme úr körül, aki láthatatlanul is irányítja pályájukat, valahogy úgy, ahogy a nap irányítja a bolygók keringését. Az ő sejtelmes figurája teszi, hogy e regény valamiféle tanmesévé változik kiszolgáltatottságról és uralkodásról, és ugyanakkor több is lesz, mint szimpla tanmese. Olvasásra érdemes francia klasszikus a XX. század első feléből.

* És hát ahol szakadék van, ugye…
** Nem, nem vámpírok. Bár egy pillanatig én is azt hittem.… (més)