Annette Dumbach

„Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

Ha csak azt nézzük, mit ért el Sophie Scholl és a Fehér Rózsa szervezet, az eredmény elkeserítő. Lelkes amatőrök, akik pár szórólappal próbálták megmenteni a világot – mégpedig micsoda szórólapokkal! Csupa filozofálás, moralizálás, citátumok Goethétől, Schillertől, Arisztotelésztől… nehéz elképzelni, hogy mondjuk a sarki hentes egy árva mukkot is értett volna mindabból, amit Hitler és a rezsim szemére hánytak. Igazuk volt, nagy ügy, de ér valamit az olyan igazság, amit a sarki hentes nem ért? Aligha rövidítették meg akár csak egy perccel is a háborút, és mivel ez volt a céljuk, mondhatjuk, kudarcot vallottak. Még saját egyetemi közegüket sem váltották meg – feljelentőjük, Jakob Schmid gondnok úr a müncheni egyetem aulájában lelkes ováció közepette vette át a nyomravezetőnek járó vérdíjat. (Jakob Schmid, jegyezzük meg ezt a nevet: a spiclik és feljelentgetők védőszentje ő, az ember, aki a nála tisztábbakat örömmel kínálja fel étkül a hatalomnak. Lesz még szobra a Nemzetvédelmi Egyetem kertjében.) Mindaz, amit a Fehér Rózsa elért, a tagok kivégzése után füstté vált és elillant a brutális hitlerizmus közbelépésekor. Mintha sosem lett volna. Csak némi frusztráció maradt, meg az önmentegetés, ami még jó húsz évig uralta a német közbeszédet, a Brunhilde Pomsel – Goebbels titkárnője – által is megfogalmazott vélemény: hogy sajnáljuk persze Schollt és barátait (hisz oly fiatalok voltak), de hát miért nem maradtak kussban? Miért nem lapítottak, mint mindenki más? Ha meghúzták volna magukat, élő németek maradtak volna. Tisztességben megőszült, élő németek.

Csak hát az van, hogy néha nem lehet tisztességben megőszülni.

És mégis, minden reménytelensége ellenére ez egy felemelő kötet. Mert arra tanít, hogy az ember nem azért kell jót cselekedjen, mert cserébe bármi jutalmat remél. Hanem azért, mert egyszerűen nem tehet mást. Mert ez az imperatívusz, az egyetlen hiteles, szuverén választás: jót kell tenni. Ezek a srácok, Hans Scholl, Alexander Schmorell és a többiek a keleti fronton lementek az oroszok kalyibáiba, népdalokat énekeltek velük (katonanyelven ezt fraternizálásnak mondják), szembeszálltak a hadifoglyokat bántalmazó náci őrökkel, ellátmányukat odaadták egy csontsovány nőnek, aki sárga csillagot viselt – aztán hazamentek, és röplapokat osztogattak. Csoda, hogy nem kapták el őket már előbb a Gestapo emberei, vagy akár a partizánok. Schollék talán pontosan tudták, hogy ennek az egésznek nem sok hozadéka van, ha a háború egészét nézzük. Talán nevezhetjük őket ezért naivnak, idealistának. De ha azt vesszük, mit őriztek meg önmagukból – az életük árán –, olyasvalamit, amit a német nép (szinte) egésze fityingekért elvesztegetett… nos, talán nem is döntöttek rosszul.

Ez a könyv sok szempontból felrúgja a klasszikus történelmi munkák szabályait. Érzékenyebb, személyesebb, mint amit megszokhattunk. De jó okkal az – gondolom én –, mert nem az az elsődleges célja, hogy bemutassa, mi történt, hanem hogy érzékeltesse ennek az egésznek a súlyát. Hogy láttassa magát a Poklot – hisz minden embernek, aki szabadon akar gondolkodni, a totális rezsim a Pokol, mert ott a keze, a szája, a szíve, a méhe, az agya nem az övé, hanem a nemzet tart rá igényt. Scholl és társai ki akartak szabadulni a rendszer fojtóhurkából, és ezért az életükkel fizettek. De ha a másik opció az, hogy nincs saját kezünk, szánk, szívünk, méhünk és agyunk, akkor ez – meglehet – nem is olyan nagy ár.

A hős nem az, aki egy tömeg részeként kockára teszi az életét: ő csak egy csavar a rendszerben. A hős az, aki ki mer lépni a rendszerből, és azt mondja: nem teszem meg, mert megtenni nem szabad.… (més)

Sad and pathetic. A small group of German students led (more or less) by Hans Scholl and opposed (more or less) to Nazism picked the name “The White Rose” to describe themselves. Nobody’s quite sure where the name came from; best guess is a novel of that name about peasant exploitation in Mexico. At any rate, being college students, they decided the best way they could overthrow the Third Reich was by writing long, pedantic leaflets full of quotations from various philosophers and distributing them on their campus. This was more or less the same thing students from my generation did with Marxist propaganda. Those students of my generation went on to become investment bankers and tax attorneys; the kids of the “White Rose” went on to be guillotined by the Gestapo.


Sophie herself was, alas, something of a nonentity. She was the only female in the group so (it being the 1940s) they made her the secretary. Did she join because her brother was the leader? Because she had a teenage crush on one or more of the other members, as so many of the Marxist groupies of my college years did? Because she had an actual belief in the cause? Combination thereof? Not enough data to say. Later Germans, desperate to demonstrate that they weren’t all Nazis, seized on The White Rose as proof and, in a 2003 poll of the greatest Germans of all time, picked Hans and Sophie Scholl as 4th. (The whole list – rather telling):


* Konrad Adenauer

* Martin Luther

* Karl Marx

* Hans und Sophie Scholl

* Willy Brandt

* Johann Sebastian Bach

* Johann Wolfgang von Goethe

* Johannes Gutenberg

* Otto von Bismarck

* Albert Einstein


It was a sure thing they would get caught; to add insult to injury it wasn’t a crack Gestapo counterintelligence team that picked them up, but a college janitor, who grabbed them for littering when they dumped a box of leaflets off a balcony. By all accounts they went to their deaths bravely enough. There are a couple of pictures of Sophie; in one she’s serious and rather sad looking. In another she’s seeing off a bunch of friends as they head for the Eastern Front, looking young and brave in their new feldgrau uniforms. Sophie is standing in the back, looking over a fence, and pensively holding a white rose. She was 22 when she was beheaded.


The White Rose didn’t even cause anyone in the Third Reich to blink. It’s unlikely that anybody even bothered to read the pretentious leaflets, since being caught with one would at the least lead to an unpleasant experience. Instead of a modern version of the 300 standing at their equivalent of Thermopylae, “The White Rose” comes across as a bunch of feckless adolescents, of the sort who in later generations would have the last words “Hey, watch this” when about to win a Darwin Award. Still, they did something – even if it was ineffective and sophomoric – and even if its only effect was to allow later Germans to pat themselves on the back and say “See, we did fight back”.


A good read; there’s not that much information about The White Rose but authors Annette Dumbach and Jud Newborn did yeoman service in tracking it down. Multiple appendices give the actual text (translated) of The White Rose leaflets, plus articles from German and foreign newspapers. An earlier version was titled Shattering the German Night.
… (més)