Arnon Grunberg

Kellemetlen olvasmány. De milyen is lehetne egy könyv, amiben fejezeteken keresztül vagyunk kénytelenek elmerülni egy balul elsült körülmetélés ocsmány és fájdalmas következményeiben? Ehhez képest Zolát legjobb formájában is olyan olvasni, mint Vivaldit hallgatni és bonbont eszegetni közben, mert ez már nem is naturalizmus, ez hipernaturalizmus. Itt eufemizmus azzal jönni, hogy az író kimozgat minket a komfortzónánkból - helyesebb úgy megfogalmazni, hogy amennyiben a komfortzónánk egy kádnyi forró habfürdő, amiben relaxálni szoktunk, akkor Grunberg ezt a habfürdőt rothadó döglött halakkal és hatnapos napon érlelt csirkebelsőséggel pakolja tele.

Nyilván a történet is, ahogy mondani szokás: provokatív. Xavier, egy buzgó és hithű SS unokája elhatározza, hogy meg fogja vigasztalni a zsidókat, vagy ha úgy tetszik, ő lesz a Messiásuk. (Vagy ha nem tetszik úgy, akkor is.) De hogy lehet megvigasztalni egy népet, kérdezzük mi a földhözragadt elménkkel? Hm, hát ezt nehéz megmagyarázni. Mindenesetre a Mein Kampf jiddisre fordítása része kell legyen a tervnek, legalábbis Xavier szerint, aki (mint a fanatikusok általában) mesterien hidalja át a logikán tátongó szakadékokat pusztán az akarat erejével. Tekinthetjük ezt egyfajta tanmesének is a megszállottságról, amely a saját képére formálja a valóságot, és ami képes bármilyen pozitív célból embertelen őrületet előállítani.

Technikailag ez egy szatíra alapanyaga, és valóban, a szereplők karikatúraszerűsége, a groteszk helyzetek mind-mind arra utalnak, hogy Grunbergtől nem áll távol a műfaj. De ha szatíra is, végtelenül kellemetlen. Ennek elsődleges oka, azt hiszem, Grunberg stílusa, ez az érzelemmentes, távolságtartó nyelv. Úgy ábrázolja az erőszakot, úgy mondatja el szereplőivel a legszörnyűbb ideákat is, hogy azokat megfosztja minden erkölcsi vonatkozásuktól, mintha a tetteknek, gondolatoknak nem lenne morális értelemben következménye. Mintha nem is emberekről, hanem mondjuk hangyákról lenne szó. Ezzel tudatosan veszi el az olvasótól az azonosulás lehetőségét, mert egy hangyákról szóló könyvben szeretni a szereplőket csak akkor lehet, ha magunkat sem embernek, hanem hangyának tekintjük. Ami viszont valami kényelmetlen, viszkető érzéssel jár. Mintha hideg, idegen térben kóvályognánk, a kabátunk meg otthon maradt.… (més)