Yossi Melman

Két zsidó publicista által írott könyv az izraeli-amerikai kapcsolatokról, Igaz barátok címmel – hát ez már egy olyan dolog, amitől Szaniszló Ferenc agya rögvest ledobná az ékszíjat. (Vagy ez már meg is történt.) Megesküdhetnék én akár Szíriuszi Szűz Máriára is kesely paripán, hogy ez egy kifejezetten tárgyilagos könyv arról, milyen problémákkal kell szembenézne két ország diplomatáinak még akkor is, ha elméletileg csodálatos viszonyban vannak egymással – de úgysem hinné el nekem. Pedig de. Melman és Ravin (a lehetőségekhez képest) olvasmányosan tekinti át az Izrael állam megalakulásától kezdve egészen a Clinton elnök éveiig tartó időszakot. Eszükben sincs elkendőzni a problémákat – van itt szó kémbotrányokról, palesztinok kényszerkitelepítéséről, a holokausztra való hivatkozásról a politikai nyomásgyakorlás érdekében, és kifejezetten kimerítően tárgyalják az amerikai zsidó szervezetek (AIPAC) kongresszusi lobbitevékenységét, amit szélsőjobboldali „elemzők” szívesen azonosítanak a zsidók világuralomra törekvésével. Holott nincs itt másról szó, mit egy evidenciáról: egy amerikai típusú képviseleti demokráciában azok az állampolgárok, akik hajlandóak aktív politikai tevékenységet folytatni, nagyobb súllyal esnek latba a törvényhozásban*. Másfelől ez az agresszív lobbizás ugyan a szerzők szerint is erősen befolyásolta nem egy elnöki választás végeredményét, de az amerikai-izraeli kapcsolatoknak inkább csak a milyenségét határozta meg – az, hogy az USÁ-nak a lehető legpraktikusabb szövetségese a térségben a Közel-Kelet egyetlen demokratikus országa, igazából (és eddig) sosem volt komoly vita tárgya**.

Amúgy Izrael eleven bizonyítéka annak, hogy egy állam a demokratikus elemek megtartása mellett is lehet agresszív és potens – az, ahogy a hatnapos háborúban szétkapták a többszörös túlerőben lévő arab ellenfeleiket (egymillió forintos kérdés: hány nap alatt?), mindenképpen jelzi extrém önvédelmi készségüket. Másrészről viszont paradox módon Izrael a jobboldali nacionalista kormányok mintaállama is: tökéletesen illusztrálja, hogyan lehet a folyamatos fenyegetettség érzésére alapozva legitimálni erőszakos cselekedeteinket. Persze nem tagadhatjuk, hogy a Közel-Kelet valóban nem egy barátságos környék, ha történetesen zsidó valaki, ráadásul ezek a Moszados srácok tényleg nem olyan szájkaratés-fajták, ha ők azt mondják, hogy odacsapnak, akkor odacsapnak akkor is, ha olyan ellenféllel állnak szemben, akinek tényleg fegyvere van. Ezt persze nem dicsérőleg mondom, csak úgy. Mindenesetre ebből a könyvből – többek között – az is kiderül, hogy Izrael nem a démoni összeesküvés hona, de nem is az angyalok földje – egyszerűen egy ország, sajátos geopolitikai helyzetben, sajátos megoldási alternatívákkal. De szeretni őket ettől függetlenül nem muszáj. Vagy legalábbis nem mindig.

* Így sikerült egy olyan marginális csoportnak, mint az alkoholellenes liga, keresztülvinni akaratát – és lőn: a szesztilalom.
** Különösen ’78 után, amikor az amerikabarát iráni sahot elűzték Khomeini ajatollah szélsőségesei, jól illusztrálva, milyen törékeny is egy arab állam nyugati orientációja.… (més)