Ivo Michiels (1923–2012)

Megfigyeltem: a regényeknek többnyire két szintje szokott lenni. Az első azok a történések, amelyek a szereplőkkel megesnek. A második pedig a szereplők reakciói az említett történésekre. Ami az első szintet illeti, ez a regény, mondjuk úgy, bagatell. Horgonyt vet a hajó Antwerpenben, a matrózok partra szállnak, de a kapitány kiköti, hogy holnap 10 órára mindenki legyen itt, mert lehet, indulnak tovább. De az is lehet, hogy nem. Ha pedig nem, akkor holnap a matrózok ismét partra szállhatnak, de holnapután 10 órára mindenki legyen itt, mert... és így tovább. Gyanítom, ez valami kozmikus bizonytalanságérzet metaforája, csak nekem nem jön át annyira. Nyilván mert nem vagyok matróz. Mindenesetre Pierre, a rádiós hazamegy a feleségéhez, ha már így alakult. És elkezd reagálni a fenn vázolt történésekre. Csakhogy nekem ezek a reakciók valahogy nem stimmelnek. Mintha nem lennének összekötve az első szinttel. Indokolatlanok, érzésem szerint. Persze köztudott, hogy a kis szúnyog is megőrjítheti a hatalmas elefántot, magyarán apró-cseprő történések is olyan drámai reakciókat válthatnak ki a regényhősökből, hogy a fal adja a másikat. Ilyenkor nyilván az író mesterségbeli tudása hivatott áthidalni a szakadékot, az ő feladata elhitetnie az olvasóval azt, amit az olvasó úgy normál állapotában nem hinne el. Michielsnek azonban ez nem megy. Szereplői tesznek-vesznek, monologizálnak, visszaemlékeznek, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez csak maszatolás. El vannak kenve a motivációk, a sejtelmesség panírjába vannak forgatva, hátha úgy nem vesszük észre, a hús minőségileg kifogásolható.

Mondjuk ki: untam ezt a könyvet. Egy ponton még az is megfordult a fejemben, hogy izgalmasabb volna szóba elegyedni a villamoson valakivel, mint ezt olvasni. De szerencsére azért idáig nem fajultam. Különben is: pandémia van.… (més)

De alpha-cyclus is a series of five novels, here collected in an omnibus edition. The novels excel in virtuosity in use of the language, creating experimental prose which sometimes resembles poetry, with many repetitive patterns, and a treasure trove for vocabulary. As some of the titles suggest there is clear influence of Beckett and absurdism, while thematically the work resembles the work of Armando, where the agent of aggression is largely hovering in the background. Probably only of interest to a very literary-minded readership of Dutch language.… (més)