The Phantom of the Opera (1910)

Ennek a könyvnek a kulcsa az a kontraszt, ami az otthonos terek, és a mögöttük megbújó ismeretlen, gonosz tér között feszül. Ez a két elem egymás mellett létezik, ám amíg egyiket belakjuk, addig a másikat az elme mélyére száműzzük – fürdünk az Operaház tündöklő fényeiben, a szmokingok, cilinderek és nagyestélyik áradásában, miközben igyekszünk nem belegondolni, miféle szörnyek rejtőzhetnek a zsinórpadláson és az alagsorban. A tudatos én és a tudattalan ellentéte, prológus Freudhoz. Kicsit olyan, mint Narnia ruhásszekrénye – átjáró a megszokottból az ismeretlenbe, csak épp vészjósló megfogalmazásban.

Mindezek fényében szinte mindegy is, hogy maga a Fantom kiféle-miféle. Mai szemmel boszorkánymesternek kicsit karcsú – például a színházi világítókat nem megnyúzza elevenen, hanem csak bedrogozza őket. Aztán itt vannak a szerző finom következetlenségei és ügyetlenségei – közéjük sorolom a Perzsa nevű rejtélyes megoldóember szerepeltetését is, aki tipikusan a kabátujjból előcibált egzotikus mellékfigura archetípusa. Meggyőződésem, Leroux csak azért írta bele a könyvbe, mert menet közben rájött, Raoul (a kvázi-főszereplő) túl ostobácskára sikerült ahhoz, hogy magától megtalálja szerencsétlen elrabolt szerelmét*. Meg úgy általában: ebben a regényben a XXI. századhoz képest túl sokat picsognak, és a jók kábé olyan ravaszul terveznek összeesküvést, mint egy kupac dodómadár. És még akkor is hajlamosak rébuszokban beszélni, amikor el lehetne intézni az ügyet ennyivel: „Ott van a függöny mögött. Csűrj oda egy téglát.” Mindezek az elemek amortizálják a könyv félelem-faktorát, ez kétségtelen – bár az arra fogékonyak számára biztosítanak némi cukiság-faktort. És ezzel együtt, ennek ellenére mégis: ez egy klasszikus, mert a világirodalomban Leroux az elsők között ábrázolta azt az univerzális emberi érzést, amikor valaki lemegy a pincébe (mert hallott valami zajt), és akkor egyszer csak (bzzzz, bzzzz) kiég a villanykörte.

Ui.: És akkor most jött el az idő, hogy bevalljam: nem láttam a musicalt. Nem is akarom látni. Ha nem igényeltem, hogy Sztavrogin vagy Svejk eldalolják bámulatos kalandjaikat, akkor képes vagyok megállni ezt a Fantom esetében is.

* Ez a Raoul amúgy is az irodalomtörténet nagy agyhalottja, vagy ahogy finoman meg szokás fogalmazni: nem ő a legélesebb kés a fiókban. Az, hogy Perzsa épp őt viszi magával, hogy levadássza a Fantomot, a történelem legnagyobb stratégiai baklövéseinek egyike, nagyjából egy szinten az USÁ-nak küldött második világháborús magyar hadüzenettel. ( )

I first read an abridged version of this book when I was nine. This book was written for the misunderstood, lonely child who read wildly above age level and who was powerless to change their circumstances. It was entirely from the Phantom's perspective, much better paced than the source material, there were far fewer characters, and the story was quite dark. I read it often at recess or when class was boring. I empathized with Erik and didn't understand why Christine was so mean. When I was eleven, I started doing musical theatre. The Broadway show had opened in the 80s, but from the way my theatre company talked about it, the musical had been around forever. The soundtrack was often played in dressing rooms. It was against this background that I first read Gaston Leroux's tome at thirteen. Annoyed, I whipped through it with gritted teeth. So boring! I remember thinking. I had wanted to love the book because ALW's stage show was so great. When I was fifteen, Joel Schumacher's film adaptation came out. My jaw dropped at how much the movie got wrong, my thoughts on the actors and singers (miscast and can't sing), and how seemingly every teen girl in my high school and the theatre company revered it. The soundtrack swept me off my feet and kept me from complaining out loud.

Fast forward to now. I often watch Lindsay Ellis' videos on "Phantom" and Nostalgia Critic's review still makes me laugh. I watched the DVD of the stage show of "Phantom," the one at Royal Albert Hall, and sobbed the first time, and felt really stupid. The second time I watched the DVD was a few weeks ago, and while I remained dry-eyed, I absolutely sniffled and my heart was breaking. Today, I eagerly picked up the novel again.

The first twenty-five pages swept me up in their world. I was absorbed and delighted. Then the book kept going. My interest quickly waned, but I was determined to read cover to cover. This was written during a time when authors were paid by the word. I firmly assent that it has earned its place as a literary classic, and I don't find all classics boring (a lot of them, though, yes). But there's no denying the stage show is more vivid, succinct, and engaging. Entire chapters of this book are verbal expositions. In the stage show, they're turned into musical numbers, often duets. I happily spotted the parallels of each and imagined ALW's thought process gleefully with a dose of reverence. I was horrified to discover that in the book, Madame Giry is portrayed as a whiny, odd old lady instead of the demanding ballet instructor with a soft side, as she is in the musical. But very little actually happens in the book--the characters will not shut up about all the amazing things that happened off-page. I want to be part of the action throughout their perspective as it happens, not get a twenty-minute monologue about it with no action to break up the text.

I'm not sure how the writing was received in its time. Now, it seems melodramatic and purple in the dullest places, and utterly bland in the most plot-changing parts. This isn't an issue of the stage show spoiling me (woo unintentional triple alliteration! Go me!) at all--I've seen this in other books, and it's a huge letdown. By page fifty, I stood up and resolved to pace while reading it in the kitchen so I wouldn't fall asleep. The last hundred pages are written in first-person past tense, and the format is wildly different than the rest of the book. It's nonstop action, and I was almost resentful. Mostly I wanted the book to end, and I was disappointed. ( )

2013/07/31
It took me a long time to gain a perspective and write a review, right? But that's the problem with me and books - either right away or long way off.

It's good. I liked it well enough, but there's a lot of feelings mixed in for me here. Now that I think about it, I really enjoyed it. I also loved the movie adaptation (2004) and listened to the Broadway Cast Recordings (1986). Delicious. ( )

It's the Phantom of the Opera - what more is there to say? ( )

Ein faszinierendes Buch. Die Geschichte kennt natürlich jeder, dieses Buch ist die Grundlage für ein weltbekanntes Musical und ist im Lauf der Zeit mehrfach verfilmt worden. Als ich irgendwann auf einem Bücherflohmarkt auf Das Phantom von Susan Kay gestoßen bin, habe ich beschlossen, dass ich dieses Buch zuerst lesen möchte, um zu wissen, auf welcher Grundlage Susan Kay ihr Buch geschrieben hat. Und ich wurde nicht enttäuscht und bin schon sehr gespannt, welche Lebensgeschichte sich Susan Kay für Erik ausgedacht hat.

Der Schreibstil ist schon ein wenig außergewöhnlich - zum einen ist man die auktoriale Erzählweise heute kaum noch gewohnt und stolpert doch ab und zu über die Anmerkungen des Erzählers zu seiner Recherche und die eingestreuten weiterführenden Informationen, die mit der eigentlichen Handlung nur bedingt zu tun haben. Zum anderen merkt man doch, dass dieses Buch (wie viele andere Klassiker auch) eigentlich als Fortsetzungsroman in einer Zeitung erschienen ist, weil die Spannungsbögen auf den jeweiligen Abschnitt zugeschnitten sind ( )