Íme, a gáláns XVIII. század… suhognak a tafotaszoknyák a bálteremben, porzik a rizsportól a sok csinos paróka, de a háttérben már ott várakozik doktor Guillotin, hogy elvágja a mondat végét. Radzinszkij egy nagyobbacska és három kisregény segítségével végigkorzózik velünk a korszakon:
1.) Először egy drámaian szenvedélyes történetben bemutatja nekünk Erzsébetet, aki vagy az orosz trón várományosa, vagy a legügyesebb imposztor, aki valaha élt. De vajon méltó ellenfele lehet Katalin cárnőnek, aki maga is a cselszövők gyöngye, és egyben a legnagyobb manipulátorok egyike, aki valaha koronát viselt a fején?
2.) Megtekinthetjük a nagy nőcsábászt, Casanovát, akiért eljön a legrémesebb szörnyeteg, aki a nőcsábászokért eljöhet: az öregedés.
3.) Látjuk Mozartot és barátját, van Swieten bárót, aki úgy dönt, kihozza pártfogoltjából a lehető legtöbbet. És hogy lehet a művészből a legtöbbet kihozni? Hát úgy, hogy biztosítjuk számára a szenvedés lehetőségét.
4.) És ott állunk a vérpadon Sanson, a párizsi főhóhér mellett, aki rögtönzött történelemleckét ad nekünk a forradalom természetéről. És egyben az emberi természetről is, ami sajna olyan, hogy néha még a hóhér számít a humanizmus őrlángjának.

Radzinszkij számára a történelem csak alapanyag – a nevek és az események nagy vonalakban stimmelnek, de meglehetős szabadsággal kezeli őket. Számára ugyanis nem a tények betű szerinti igazsága a lényeg, hanem az, amit el akartak rejteni mögöttük. Nevezhetjük ezt pletykának, szófia beszédnek, vagy akár mítosznak, de Radzinszkij számára ez a mese üzemanyaga. A rejtély, amit úgy tár fel, hogy azért bőven maradnak benne homályos pontok – mert ugye a tökéletesen feltárt rejtély már nem rejtélyes, sokkal inkább unalmas. A látszólagos homályt pedig csak erősíti a nyelv, amit használ: a lüktető, pulzáló, szaggatott szöveg, ami magán viseli a drámaíró kézjegyét.

Kellemes olvasmány. Ha nem is hisszük minden szavát, de isszuk. ( )