Les Miserables (Signet Classics) (1862 original; edició 2013)

A rövid változat: iszonyat jó a sztori, a karakterek, a fő vonal, ahogy fel van építve, briliáns, az összes létező csillagot neki. De. Azok a %!#{}@
(Tessék, bmeg, így kell röviden leírni. Grrr. És akkor most jönnek a kitérők, szépen, külön, akit nem érdekel, vígan kihagyhatja, nemkellelolvasnimindenhülyeségethogyalényegmeglegyen! Hhh... hhh...)

Frissítgetném hetente, hogy lehessen folytatásokban olvasni, de erre sajnos nincs kapacitásom. Úgyhogy rátok bízom a kis részletekben olvasást.

Messziről kezdem, mert megérdemli. (Pff.) A gimiben nem is tudom, komolyan gondolták-e, hogy olvassuk el, vagy csak kósza ötlet volt, és összefoglalót kellett keresni róla inkább. Tisztán emlékszem, amikor megálltam otthon a könyvespolc előtt, ránéztem ezekre a vaskos kötetekre, és azt mondtam: Nem. (Nem szeretem a kosztümös cuccokat, se könyvben, se filmben, evvan.) Arra emlékszem még óra előtti szünetből, hogy ZsanBalzsam, csatorna, valami rendőr, aki üldözi, fogadó, megmentett kislány. Hát, ennél azért egy cseppet több van benne, remélem, nem engem szólítottak fel aznap.

Szóval egyike volt nagy adósságaimnak ez a könyv, olyan baromira illene elolvasni, de ciki, stb. Timár Krisztina pedig jól rávett egy közös olvasásra (Timivel és Ez elmenttel egyetemben), és nagyon örülök, hogy így történt. Külön kedvencem volt, hogy a fordítással is foglalkozhattunk, és olyan izgalmas dolgok derültek ki, mint hogy a nyomorult helyett melyik szót használják visszatérően, de így oda a címre utalás (hitvány, amúgy, de később sokszor használják a nyomorultat is); vagy hogy például ez a szuperség így hangzik franciául, illetve magyarul: "Elle était sèche, rêche, revêche, pointue, épineuse, presque venimeuse" - "Victurnienné szikkadt, tikkadt, tüskés, töviskés, kérges, férges, mérges teremtés volt".

Aztán amikor azt olvastam, "A szójáték a szárnyaló szellem ürüléke.", akkor egy kicsit szerelmes lettem, hajnali háromnegyed kettő dacára a levegőbe ütöttem az öklömmel, győzedelmes igent suttogva.

Na de a kitérők. ("Nem mondhatjuk kitérésnek az olyan fejtegetést, amely az olvasó figyelmét nem tereli el a tárgytól." - Komolyan?! Hogy van bőr a képeden...) Az elején, a püspöknél, úgy éreztem, ha belép még egy ... helyiségbe, és ott talál még egy tetves szalmafonatú széket, hát én hozzávágom. Később Waterloo-nál azt írtam az e-könyv jegyzeteibe a "Jó volt-e Waterloo?" mondathoz, hogy "Kit érdekel? Csak legyen már vége!". Később: Nemnemnemnemnemnemnem. Majd: jaj, ne. Amikor egy kicsit gyanútlanul belefeledkeztem, egyszer csak ezt láttam: "Corinthe története alapítása óta..." - What? Nooooo!

Mert mindig meg is mondja, mi következik. Vagy így: mindenki tudja, hogy mi történt/hogy néz ki stb, úgyhogy nem is írok erről semmit, a következő 40 (negyven!!!!4!!4!) oldalon pedig leírja (és szinte hallom azt az ördögi kacajt, amely ezt a megjegyzést kíséri - igen, tudom, terjedelemre fizették, folytatásokban jelent meg stb, de attól még kínzás). Vagy pedig úgy, hogy fontos erről néhány szót ejtenünk. Néhány. Jaj. Közben pedig nagyon is tisztában van a tömörség erejével, ahogy 877 mondatban ki is fejti.

A másik nagy problémám az, amikor nagyon hülyének néz (brutális spoiler lesz, vigyázz! Kettő is!) (pl Cosette igazából nem volt beteg, Thénardier-ék csaltak ki így pénzt szerencsétlen Fantine-ból. Téééényleg? Há' nem mondod, édes ecsém! Épp kezdtem pedig a gyűjtést a szemműtétre. Vagy hogy Madeleine úr valójában Jean Valjean. Ezt a megdöbbentő információt csak egy üveg vodka segítségével tudtam feldolgozni.), és/vagy hosszasan magyarázza, amit fantasztikusan leírt kettő darab mondatban. De még két oldalon keresztül mondja tovább ugyanazt.

Közben meg tök jó a humora*, baromi jól vannak megírva a karakterek, olyan indulatokat képes kiváltani, hogy nem lehet nem csodálni, hiszen ezek csak betűk, papíron (vagy kijelzőn, az mindegy). Időnként annyira izgalmas volt, hogy olvastam hajnalba nyúlóan. Olyan pontosan és remekül fogalmazott meg pánik-szorongás érzést is, hogy jólesett sorstársnak lenni, megértve lenni. A majdnem giccs megfogalmazásai is kifejezetten tetszettek. Trú, díp, meg minden. Pl.: "Az élet legfőbb boldogsága az a meggyőződés, hogy szeret bennünket valaki, hogy magunkért, jobban mondva magunk ellenére szeret.". De tényleg, nem egy mondatot jelöltem ki magamnak, és nem szemforgatásra. Csak nem kell nyálas képet tenni alá, és kiposztolni, akkor rendben vannak.

Szóval halálra idegesített és imádtam.



*"Olyan vagy, mintha bájos arcodra tévedésből ráültek volna."
"Ma meglehetősen nagy helység, amelyet egész évben gipszvakolatú villák, vasárnap pedig jókedvű polgárok ékesítenek."
"A sánták sietése olyan, mint a félszeműek kacsintása; nem valami gyorsan ér célhoz."
"a bárgyúság hermelinje volt, de az értelemnek egyetlen foltja sem volt rajta." ( )

8481301299

8481301280

NaNoReadMo Challenge (which I made up myself): Pick a big, fat classic and read the whole thing in November.
Challenge Chosen: Les Miserables, Victor Hugo, 1231 pages unabridged
Challenge Completed: With 4.5 hours to spare*

*Granting that I completely skipped the description of the Battle of Waterloo except for the last section that introduces relevant characters; skimmed any religious, political, and sewer system-related** philosophy, whether Hugo included it as exposition or as character monologue; and flipped right on past the two sections on the role of religion in French society that the editor of my edition had the good sense to move to appendices.

**Really, Victor? Fifteen pages on the history and philosophy of the PARIS SEWER SYSTEM? REALLY?

In all, Les Mis uses the predictable 19th-century tropes in which only the perfectly good (Marius and Cosette) can have a happy ending, and characters that have even the slightest stain on their characters (Fantine, Jean Valjean, Gavroche) must pay for their sins with their lives. Cosette in particular is one of the most boring "perfect" characters I've ever read. She has hardly any dialogue until after her marriage, and then it's all simpering banter. And Hugo's idealization of Cosette as the perfect virgin bride is really ridiculous to 21st-century feminist sensibilities:
But suddenly a silence fell. The newly married pair had disappeared. Shortly after midnight Monsieur Gillenormand's house became a temple.
And here we must pause. A the door of every bridal bedchamber an angel stands, smiling, with a finger to his lips. . . .
The lover is a priest, the ravished virgin a consenting, trembling sacrifice. . . . When two mouths, consecrated by love, draw close together in the act of creation it is impossible that this ineffable kiss does not cause a tremor among the stars.

Eww.

Thankfully that sort of dreck is kept to a minimum, and interesting characters get more scope. Fantine and Gavroche, although supporting characters, are my personal favorites. Despite his inability to realistically convey a young bride, Hugo does a good job with the "fallen" Fantine, describing her mistakes and the cultural mores that turn those mistakes into fatal failures. And Gavroche is just a lot of fun, right up to the moment when he's brutally killed. Which is less fun.

The "major" plot between the legalistically honorable but emotionally bankrupt Javert and the technically criminal but good-hearted Jean Valjean is fairly close to my memory of the stage play, and probably for that reason made the least impression on me. But those interactions also constitute some of the best action sequences in this genre and era of literature. ( )

The author spends much time developing his characters, resulting in incredibly complex and dynamic people. He also doesn't refrain from waxing philosophic for a page or two every now and then. You have to be patient to read this book. Its not a "thriller" by any stretch like much American literature seems to strive to be. I would recommend it to moral philosophers and anybody who just enjoys reading. I am glad I read it, and certainly don't consider my time wasted, but I would not recommend this to everybody. Many I know would not have the patience for it. ( )