Tendra és la nit (1934)

This one was a slog for me and a bit of a hot mess in my opinion. The low rating is because of the writing style by F. Scott Fitzgerald and not content related. I was disappointed because I so badly wanted to like it. Every time I felt a glimpse of hope throughout the novel, I was let down. ( )

Fitzgerald nekem kedves szerzőm, alighanem azért, mert nagyvilágian hajlékony prózája mögött elementáris feszültségek bújnak meg: a széthullás, a talajvesztés apokaliptikus víziója. Fényét pedig csak emelik sziporkázó, artisztikus mondatai, amelyek utánozhatatlanul tudnak megragadni egy képet vagy egy hangulatot. Az éj szelíd trónján főhőseinek nagyjából mindenük megvan, amiről legtöbbünk csak álmodozhat: pénz, hatalom, szépség, jó modor és vonzó személyiség (igaz, igaz, utóbbi háromból kedves olvasóimnak is bőven jutott), ám valami mégsem klappol. És ez a kínzó „de akkor mi nem klappol?”-kérdés az a fonal, ami végighúzódik az egész regényen. Az biztos, hogy Amerikában nem találták meg ezt a rejtélyes valamit, mert különben nem kóborolnának bolygó Hollandiként az egész regényidő alatt Európa válogatott tájain – ám hiába, mert sem a Riviéra forró homokján, sem a római romok között, sem a svájci síparadicsomokban nem lelik azt, amit keresnek. Úgyhogy csak rágja, emészti őket valami lassú féreg.

És mivel nekem Fitzgerald kedves szerzőm, ezért nem hallgathatom el a rossz érzéseimet sem*. Az éj szelíd trónján ugyanis, bár nagyvilágiság és feszültség terén nem lehet kivetnivalónk, a hajlékonyság tekintetében elmarad a szerző elbeszéléséinek zömétől**. Talán ezért is hatott most zavarónak az a könyvben, ami általában fel sem tűnik: hogy Fitzgerald valójában elég szűk látókörű alak***. Csak azt látja élesen, ami az ő behatárolt világának integráns része, ami azon túlmutat, valamiképp vázlatosnak tetszik. Itt vannak például a gyerekek. Nicole és Dick Diver két csemetéje számomra végig dekorációnak hatott, puszta eszköznek, amivel az idő múlását érzékelteti a szerző, és egyszer sem jutott eszembe, hogy „jé, tényleg, ezek a porontyok valóban élnek!”**** Miközben meg maga Nicole és Dick látványosan impulzív figurák, szinte látjuk, amint ki akarnak mászni a lapokról. Sőt, magam többször is azon kaptam Fitzgeraldot, hogy lekezelő, mi több: lanyhán megvető általánosításokra ragadtatja magát (illetve szereplőit) bizonyos csoportokkal szemben, pusztán mert azok nem részei az ő zárt, exkluzív, fájdalmas világának. De ettől függetlenül ez egy nagy könyv – páratlanul jeleníti meg a folyamatot, ahogy az ember szépen, finoman padlót fog.

* Ezt pont úgy mondtam, mintha a nem kedves szerzőimet nem bírálnám. Hehe.
** Itt most nyilván lehetne életrajzi párhuzamokkal előhozakodni, hogy miért is marad el, de most inkább nem.
*** Mint író, nyilván – hát mit tudom én, hogy F., mint ember, milyen látókörrel rendelkezett.
**** Egyszer például Dick/Fitzgerald megjegyzi, hogy a gyerekeivel semmi gond, mert „átlagos amerikai gyerekek”. Értem, mit akar az író közölni*****, ugyanakkor magam igen kevés szülővel találkoztam, aki az „átlagost” a saját gyermekével kapcsolatban pozitív tulajdonságként emlegette volna.
***** Alkalmasint azt, hogy a két gyerek nem olyan bolond, mint az anyjuk. ( )

Ok…. But it didn’t hang together as a story ( )

An alcoholic’s tale. The main character is simultaneously self-absorbed and self-loathing. Like Dick Diver, Fitzgerald apparently loses interest in the two main female characters once they pass the age of eighteen. As for the Diver himself, Fitzgerald seems ultimately to be telling us “Don’t feel sorry for him, he’s not worth it.” Moments of brilliance, but overall a sad, unsettling work.

"Like most women, she wanted to be told what she should feel..."

Didn't wear well in the 1930s. Doesn't wear well now. ( )