Tender is the Night: A Romance (Penguin Modern Classics) (1934 original; edició 2001)

Summers by the sea, sailboats in Capri,
These memories shall be our very own.
Even though our dreams may vanish
With the morning light,
We loved once in splendor
How tender, how tender, the night.

Perhaps when people burn too brightly, they burn out too soon. One thinks of such things, when reading Fitzgerald, as once glamorous movie stars who turn into haggard parodies of themselves. Dick Divers is such a one. He is brilliant, enthralling; a meteor streaking across the stage of life. His marriage to Nicole Warren, an heiress who suffers from mental illness brought on by a sordid event early in her life, is a disaster. He attempts to operate as both her husband and her doctor, and succeeds in being swept into her strained world, which does more to ruin him than to help her.

The dualism in his views of her--that of the husband, that of the psychiatrist--was increasingly paralyzing his faculties. In these six years she had several times carried him over the line with her, disarming by exciting emotional pity or by a flow of wit, fantastic and disassociated, so that only after the episode did he realize with the consciousness of his own relaxation from tension, that she had succeeded in getting a point against his better judgment.

Theirs is a shallow world, made up of trysts, parties, bar fights, and beach lounging. They have too much money to necessitate work or encourage meaningful endeavor. They are bright and shiny and alive, with no place to go except down into dullness, dissipation and ennui.

So much of Fitzgerald’s own struggles with Zelda have found their way into this book, that it is easy to believe everything that the main character, Dick Diver, experiences and thinks. While many authors manage to write books completely divorced from their own experiences, Fitzgerald borders on autobiography in his. Perhaps part of the fascination is looking for glimpses of the man behind the characters he invents.

The novel is divided into three books, the first of which lays a foundation for things to come. I felt almost sickened by the casual flirting and purposelessness of the characters in this section. I was not truly interested in any of them. But, book two advances the story beyond the surface and delves into the heart of these people, and I was happy to have stayed for the finish of the ride. By the end, I felt a great deal of emotion for both Dick and Nicole and the kind of sadness one might feel for real people who seem to be handed the world and waste the opportunity.

( )

This one was a slog for me and a bit of a hot mess in my opinion. The low rating is because of the writing style by F. Scott Fitzgerald and not content related. I was disappointed because I so badly wanted to like it. Every time I felt a glimpse of hope throughout the novel, I was let down. ( )

Fitzgerald nekem kedves szerzőm, alighanem azért, mert nagyvilágian hajlékony prózája mögött elementáris feszültségek bújnak meg: a széthullás, a talajvesztés apokaliptikus víziója. Fényét pedig csak emelik sziporkázó, artisztikus mondatai, amelyek utánozhatatlanul tudnak megragadni egy képet vagy egy hangulatot. Az éj szelíd trónján főhőseinek nagyjából mindenük megvan, amiről legtöbbünk csak álmodozhat: pénz, hatalom, szépség, jó modor és vonzó személyiség (igaz, igaz, utóbbi háromból kedves olvasóimnak is bőven jutott), ám valami mégsem klappol. És ez a kínzó „de akkor mi nem klappol?”-kérdés az a fonal, ami végighúzódik az egész regényen. Az biztos, hogy Amerikában nem találták meg ezt a rejtélyes valamit, mert különben nem kóborolnának bolygó Hollandiként az egész regényidő alatt Európa válogatott tájain – ám hiába, mert sem a Riviéra forró homokján, sem a római romok között, sem a svájci síparadicsomokban nem lelik azt, amit keresnek. Úgyhogy csak rágja, emészti őket valami lassú féreg.

És mivel nekem Fitzgerald kedves szerzőm, ezért nem hallgathatom el a rossz érzéseimet sem*. Az éj szelíd trónján ugyanis, bár nagyvilágiság és feszültség terén nem lehet kivetnivalónk, a hajlékonyság tekintetében elmarad a szerző elbeszéléséinek zömétől**. Talán ezért is hatott most zavarónak az a könyvben, ami általában fel sem tűnik: hogy Fitzgerald valójában elég szűk látókörű alak***. Csak azt látja élesen, ami az ő behatárolt világának integráns része, ami azon túlmutat, valamiképp vázlatosnak tetszik. Itt vannak például a gyerekek. Nicole és Dick Diver két csemetéje számomra végig dekorációnak hatott, puszta eszköznek, amivel az idő múlását érzékelteti a szerző, és egyszer sem jutott eszembe, hogy „jé, tényleg, ezek a porontyok valóban élnek!”**** Miközben meg maga Nicole és Dick látványosan impulzív figurák, szinte látjuk, amint ki akarnak mászni a lapokról. Sőt, magam többször is azon kaptam Fitzgeraldot, hogy lekezelő, mi több: lanyhán megvető általánosításokra ragadtatja magát (illetve szereplőit) bizonyos csoportokkal szemben, pusztán mert azok nem részei az ő zárt, exkluzív, fájdalmas világának. De ettől függetlenül ez egy nagy könyv – páratlanul jeleníti meg a folyamatot, ahogy az ember szépen, finoman padlót fog.

* Ezt pont úgy mondtam, mintha a nem kedves szerzőimet nem bírálnám. Hehe.
** Itt most nyilván lehetne életrajzi párhuzamokkal előhozakodni, hogy miért is marad el, de most inkább nem.
*** Mint író, nyilván – hát mit tudom én, hogy F., mint ember, milyen látókörrel rendelkezett.
**** Egyszer például Dick/Fitzgerald megjegyzi, hogy a gyerekeivel semmi gond, mert „átlagos amerikai gyerekek”. Értem, mit akar az író közölni*****, ugyanakkor magam igen kevés szülővel találkoztam, aki az „átlagost” a saját gyermekével kapcsolatban pozitív tulajdonságként emlegette volna.
***** Alkalmasint azt, hogy a két gyerek nem olyan bolond, mint az anyjuk. ( )

Ok…. But it didn’t hang together as a story ( )

An alcoholic’s tale. The main character is simultaneously self-absorbed and self-loathing. Like Dick Diver, Fitzgerald apparently loses interest in the two main female characters once they pass the age of eighteen. As for the Diver himself, Fitzgerald seems ultimately to be telling us “Don’t feel sorry for him, he’s not worth it.” Moments of brilliance, but overall a sad, unsettling work.