Bachmann szereplői nagyon nem érzik jól magukat. Valami kizökkentette őket az időből. Eltévedtek benne. Ezek a történetek olyanok, mint a labirintus*: a tudat elnyújtott kacskaringóiban bolyongunk egy rémes belső terem felé, és véletlenül nincs nálunk a fonál. Ez nem baj – én szeretem az olyan írásokat, amik nem érzik jól magukat. Szoktam is mondani a szerzőknek: gyertek, vágjátok belém a szuronyt! Forgassátok is meg! Kínozzatok! Dobjatok a pöcegödörbe! Úgyhogy erre a könyvre is látatlanban öt csillagot adtam volna. Talán ez volt a gond. Végig az járt az eszemben, hogy én ezt máshogy írtam volna meg – ami nyilván a legócskább dolog, amit olvasó mondhat, mert erre az az adekvát válasz, hogy akkor nesze, írjad meg máshogy. Meg az is az eszemben járt, hogy a különböző történetek szereplői és szituációi felcserélhetők egymással – hogy tulajdonképpen újra és újra ugyanazt az elbeszélést olvasom. Tudom, ez a monománia, és hát vannak monomán írók. Sőt: vannak eszméletlenül jó monomán írók is. Elfogadom, hogy Bachmann is közéjük tartozik – csak nekem most nem esett jól. Talán szakaszokban kellett volna olvasnom, nem így egyben.

(Az igazság kedvéért tegyük hozzá, mert szeretem a lehúzós kritikát, de az igazságot jobban: két nagyon jó – talán mert konvencionálisabb –, és egy káprázatos novellát azért találtam benne. Az utolsó kisregényt is nagyra értékeltem, csak már jól ki lettem fárasztva előtte.)

* Santarcangeli óta mindenhová labirintusokat vizionálok. De tényleg. ( )

Paper-ertz batean egindako bozeto moduko batzuk dira ipuinok Bachmannentzat, eta, emakume batzuen erretratua egiteaz gainera, garai jakin bateko ohiturak ere erakutsi nahi izan zituen.

Ipuin independenteak dira denak, baina egitura zikliko bat osatzen dute denen artean. Lehenengo ipuina (Aldibereko) eta azkena (Aintzirarako hiru bide) liburuaren bizkarhezurra dira: ipuin horietako bi emakume protagonistak profesional arrakastatsuak dira –aldibereko interpretea bata, kazetari eta argazkilaria bestea–, eta kontraste nabarmena egiten dute beste hiru istorioetako emakumeekin, zeinak nartzisismo hutsalean, beldurrean eta errealitatea ukatzeko ahaleginean katramilatuta baitaude.

Elisabeth Matrei, fotógrafa de renombre y prototipo de mujer independiente y cosmopolita, regresa, como cada verano, a la casa de su padre en un barrio de clase media de una ciudad austriaca de provincias. Allí el tiempo parece haberse detenido hace décadas en una existencia gris y melancólica, pero el cercano bosque con el lago, ese paisaje de la infancia, en apariencia intacto, ofrece a la protagonista un refugio donde recuperarse de las tensiones cotidianas.

El origen de esta historia reside en lo topográfico... así comienza este relato, el más largo de la colección Simultáneo, publicada en 1972. Topografía y biografía son inseparables, y las caminatas de Elisabeth por esos tres senderos hacia el lago enmarcan una profunda reflexión sobre su identidad y su trayectoria vital, pero también sobre la identidad austriaca, tan marcada por el peso de su historia. ( )

Eh, le donne sono sensibili.
Eh, gli artisti hanno una grande sensibilità.
Ma che personaggi odiosi! E, in parte, pure ridicoli.
Mi sono fermato al terzo racconto. ( )

Består af 5 fortællinger, som hver har en wienerinde som omdrejningspunkt. Flot prosa, men fortællingerne efterlader en lidt hudløs og modløs. ( )