Modiano mindig ugyanazt a regényt írja. Ugyanaz a múltba átmosódó jelen, ugyanaz a finoman sejtetett krimi szál (ami evidens eszköz egy olvasó elbizonytalanítására), ugyanaz (többé-kevésbé) a főszereplő, Jean D., de még az időjárás is többnyire ugyanaz. Ugyanaz továbbá a csapda is: ez a nagy tudással megírt, elegáns, tiszta textúra azt a reményt kelti az olvasóban, hogy a cselekmény is „tiszta” lesz – például le lesz kerekítve. De nem lesz. És ez nem is baj.

A baj az, hogy ez az „ugyanaz” nem az az ugyanaz, mint máskor. Az idősíkok váltakozását határozottan összeszedetlennek éreztem. A Hogy el ne tévedj végső soron három időszinttel operál: 1.) gyermekkor 2.) gyermekkorra emlékezés 3.) gyermekkora emlékezésre emlékezés – ráadásul mindezt egy olyan ember adja elő, aki valójában nem is akar emlékezni. Nem csoda, hogy szét is esett nálam a történet. Hiányzott nekem a Nászút simulékonysága, finom vibrálása, nem is tudok most 3-nél többet adni – épp a Nászút-tal összevetve nemigen jár neki több. ( )