Azt hiszem, az állítás, miszerint Faulkner lassú, nem pontosan fedi a valóságot. Sokkal inkább egy helyben jár – de azt időnként elképesztő tempóval teszi. Yoknapatawpha megye és egyáltalán: a faulkner-i életmű sok szempontból mocsárra emlékeztet – bele lehet süppedni az önmagukba visszatérő időhurkok és kétértelműen előadott történések bugyborékoló masszájába, és szerencsések vagyunk, ha csupán a csizmánkat veszítjük el, nem pedig a józan eszünket, ahogy az például egyes Faulkner-szereplőkkel megesik. Egyrészről tehát mocsár, másrészről pedig egy olyan LEGO-készlet, amiből az összeszerelési útmutatót elsikkasztották a gyerekek, apa pedig ott ül a padlón, és a megpróbál a szétszórt elemekből (nevekből*, hazugságokból, tévképzetekből, belső monológokból, satöbbikből) összeeszkábálni valamit, ami koherens elbeszélésnek nevezhető. Ilyen értelemben a Faulkner írások legjava** amolyan csináld magad szövegnek tekinthető, ahol az író rendelkezésünkre bocsátja ugyan a mondatokat, de regényt nekünk kell építeni belőlük. Ami izzadságos munka, afféle irodalmi gyapotszedés. Ezeknél a műveknél kevés dolog mutat rá egyértelműbben, hogy az olvasói élvezet komplex valami, és nem fedhető le azzal a szimpla kifejezéssel, hogy „szórakozás” – de hát pont ez a jó benne, már ha jó, és már akinek jó: a pillanat, amikor apa helyére rakta az összes elemet, a padlószőnyegen pedig ott tornyosul LEGO-város tűzoltósága. Vagy egy LEGO-városháza. Vagy valami, amiről még apa se döntötte el, hogy mi.

* Nevekről jut eszembe: A hang és téboly-ban a nagy déli mókamester még azt a sportszerűtlenséget is megengedi magának, hogy az egyik Compson fiút és annak unokahúgát (?) is Quentin-nek nevezi. Ha esetleg az olvasó még nem lenne amúgy is totálisan megkavarodva.
** Merthogy a Faulkner-életműnek van nem legjava is – például A szentély-t én magam kifejezetten erőtlen szövegnek érzem. Azonban mégsem gyengíti az írói univerzum egészét – valahogy annyira erős, annyira brutális alkotmány az egész, hogy még a gyengébb részleteket is elbírja. ( )