Leonid Leonov (1899–1994)

Ruska šuma predstavlja sintezu Leonovljevog stvaralaštva;"to je delo u kome se oko motiva o ruskoj šumi grupuše veliki broj ljudskih sudbina,gde je na izvestan nacin data istorija i kapitalizma, i revolucionarnog pokreta, i Otadžbinskog rata protiv fašista".Pored Ivana Vihrova, darovitog naucnika koji s nesebicnim požrtvovanjem i ogromnom ljubavlju brani rusku šumu, i njegovog kolege ambicioznog i karijerizmom zatrovanog Gracijanskog, Leonov daje mnoge likove i razlicite ljudske puteve, medusobno isprepletene i umetnicki snažno oživljene.… (més)

Ez egy olyan szocreál könyv, ahol az édes, ehető belet egy csaknem emészthetetlen (és rohadt vastag) héj takarja. Ez az édes bél egy nagyon értékes, meglepően modern elmélet a fenntartható fejlődésről: hogy az orosz erdő nyakló nélküli pusztítása a haladás nevében nagyon komoly ökológiai katasztrófákhoz vezet. Ezt a gondolatot hirdeti Vihrov professzor, és kap is miatta a pofájába rendesen, különösen riválisától, Gracianszkij professzortól, akinek elvei már csak azért sem lehetnek helytállóak, mert (a szocreál regény nemes hagyományait követve) már a szeme sem áll jól. Akinek pedig a szeme sem áll jól, annak bizonyára osztályidegen a származása, és akinek osztályidegen a származása, arról úgyis kiderül, hogy tévtanokat hirdet. Direkt. Gonoszságból. Leonov annyira fontosnak tartja Vihrov elméletét, hogy a hetedik fejezet 2. alfejezetét egy az egyben egy laza ötven oldalas tanulmánnyal helyettesíti, ami egyfelől bájos lelkesedésre utal, másfelől pedig okosabb lett volna ezt a tanulmányt húsz oldalasra megvágni, és egy erdészeti szaklapban elhelyezni – alighanem mindenki jobban járt volna. Sajnos az író inkább kikerekítette ezt a tanulmányt 900 oldalasra: írt hozzá egy kis családi drámát, egy kis második világháborút, és egy kis munkásmozgalmi tevékenységet a forradalom előttről, hogy súlya legyen. Csak sajnos ezekről a hozzátoldásokról üvölt, hogy Leonov nem tud mit kezdeni velük: egyrészt összehord egy csomó zöldséget velük kapcsolatban (persze ezek „hivatalos” zöldségek), másfelől az egészet valami hazug érzelmességbe göngyöli – és még a mű dramaturgiáját is agyonvágja azzal, hogy a szereplői lépten-nyomon harminc-hatvan oldalas visszaemlékezésekbe bonyolódnak. Ráadásul ezek a betoldások meglehetősen ad hoc módon követik egymást, kifejezetten gyengítve saját hatásukat.

A regény úgy kezdődik, hogy Vihrov rég nem látott lánya, Polja megérkezik Moszkvába. Nos, ebben a Moszkvában olyan nagy emberbarátság uralkodik, hogy szegény apátlan lányt négyen kísérik haza a trolitól, mert sok a cókmókja, mindezt puszta jószolgálatiságból, hisz a szocialista embertípus az ilyen. Aztán mindenféle szirupban tocsogunk egészen az ötvenedik oldalig, amikor is megjelennek a szovjet égen a náci terrorbombázók – akiknek egyébiránt még sosem örültem ennyire, mert már kezdtem émelyegni. Na, innentől ide-oda ugrálunk mindenféle cselekményszál és retrospektív visszatekintés, partizánakció és ideológiai vita között, egészen a végéig, amikor az igazság győzedelmeskedik a nácikon éppúgy, mint az erdő pusztítóin. Leonov kétes dicsősége, hogy Polja személyében sikerül megteremtenie a világirodalom egyik legostobább nőfiguráját. Valószínűleg célja a lelkes, naiv kommunista ábrázolása, aki egyelőre tiszta lap, de övé a jövő – ám a végeredmény egy olyan hölgy, aki azért ad igazat apja riválisának az erdőgazdasági vitában, mert képtelen felfogni Vihrov könyveit, és a mauzóleumba jár gyónni Lenin bebalzsamozott testéhez – és még be is hallucinálja, hogy a bölcs tetem "kislányom"-nak szólítja. (Ezen kifeküdtem amúgy. Mondjuk már azt sem értem, hogy milyen ateista az, aki az egyik halhatatlan szellemet egy másikkal helyettesíti.)

Jogos a kérdés, hogy akkor miért nem dobtam sutba ezt a könyvet már az elején. Nos, mert a maga módján érdekes. Persze nem ajánlom, hogy valaki ebből tájékozódjon a szovjet valóság felől – ez majdnem akkora marhaság lenne, mint a Ripostból következtetni gazdaságunk versenyképességére. Ugyanakkor nagyon tanulságos, milyen az önképe a sztálini rendszernek, és melyek azok az emberi tulajdonságok, amiket propagálni kíván. És külön élvezet észrevenni, hogyan telepednek rá a szocreál irodalmiság kötelező motívumai egy prózára (és lepik el végül), ami – feltételezzük a legjobbakat – valahol mélyen egy szuverén írót takar. Ebben már csak azért is bízom, mert néha Leonov akkora sületlenségeket ír, hogy az már-már gúnyos kikacsintásnak tűnik. Amikor Gracianszkij elvi síkon akarja tönkretenni Vihrov professzort, kantiánusnak, misztikusnak meg satöbbinek bélyegezve, azt akár a koncepciós perek paródiájaként is értelmezhetjük. (Akár…) Vagy amikor szereplőink (még a jó kommunisták is) összecsinálják magukat, ha egy akármilyen egyenruhás a felmenőik felől érdeklődik, az tudatosan vagy tudatlanul, de sokat elárul a korszak (okkal) paranoid hangulatáról. Szóval lehet, hogy Leonov tök bátor író. Mert ha nem, akkor ez egy szar könyv.… (més)