Ez a könyv annyira túllép az irodalom hatáskörén, annyira manipulálni akarja az érzéseimet, hogy engem is taszít. És még meg is fejelem ezt egy újabb fekete ponttal. Ez a könyv nagyon sok érzelmet váltott ki belőlem: haragot, dühöt, szánalmat, bosszúvágyat, sajnálatot – mindezt a (feltételezett) írói szándéknak megfelelően. De a legerősebb érzés mégis az unalom volt. Zoltán Gábor írói koncepciója ugyanis kimerül abban, hogy a ’44-45-ös év nyilas rémtetteit (rablás, kínzás, gyilkosság, nemi erőszak) kilistázza*, és ez végeredményben olyan szövegkörnyezetet teremt, aminek monotonitása egy végtelenített pornófilm-jelenettel vetekszik. Egy idő után csömöre lesz az embernek tőle – nem jut el a bensőjébe, kívül marad. Egy ilyen borzasztó eseménysorozatból talán még egy másodéves gépészmérnök is összerakott volna egy ugyanilyen kemény szöveget (egy bölcsész nem – ő például nem tudott volna ellenállni a jelzőknek), ez nem nagy kunszt – nekem nagyon hiányzott, hogy a történetben önsúlyán felül is legyen valami érték. Hogy maradéktalanul eljusson oda, ahová el kell őt juttatni. Mert irodalmi értelemben ez csak közepes könyv – az is jóindulattal.

És mégsem pontozom le. Nem azért, mert „tisztelem” a témát – hanem mert érteni vélem, Zoltán mit akar. Ha a közbeszédből hiányzik ezeknek az eseményeknek az ismerete – és hiányzik, hisz nem ismerjük például a minorita Kun pátert, a magyar történelem egyik legocsmányabb tömeggyilkosát –, akkor ez a feladatot az irodalomnak kell átvennie, valahogy úgy, ahogy azt Závada is teszi. (Nem mindegyik irodalomnak, Isten ments! De valamelyiknek.) Megértem azt is, ha az író ódzkodik attól, hogy ezeket az eseményeket az „irodalmiság” lila panírjába forgassa – mert azzal megengedné az olvasónak, hogy fikcióként tekintsen rájuk, holott pont az a lényeg, hogy ez nem fikció, hanem maga a valóság. Szóval megértek én mindent, és azt is elfogadom, hogy amennyiben Zoltán a csontvázakat akarta kiborítani a szekrényből, akkor ezt a célt sikerrel abszolválta. Még az is lehet, hogy produktív vitára kényszeríti majd az érintetteket. Vagy arra, hogy még agresszívebben hárítsák a felelősséget, még kilátástalanabbá téve egy konszenzusos történelemkép kialakulásának esélyét. Ki tudja. Ha disputa alakul ki a kötet kapcsán, akkor azt mondom: értékes mű volt. Még ha nem is jó regény.


* Nem igaz. Van Zoltán Gábornak koncepciója. Foglalkoztatja például, hogyan nő bele egy alapvetően nem rossz ember a rosszba. Aztán van egy hipotézise, ami átszövi az egész regényt: hogy nem a kegyetlenségnek van szüksége ideológiára, hanem a kegyetlenség, az ostobaság és a kéjvágy áll össze ideológiává. Kár, hogy ezt a hipotézist abszolút bizonyosságként tálalja. (Amit amúgy jól is lehetne csinálni, lásd Pasolini Salo-ját**.) És kár, hogy a rémtettek naturalisztikus listázása fölülírja ezeket az elemeket. És ezért is érzem Zoltán módszerét kontraproduktívnak.
*** (E helyt mindenképpen illik utalni a könyv és a De Sade-féle Szodoma százhúsz napja között lévő egyértelmű kapcsolatra.)

It`s hard to say anything about this book. You don`t `like` a book like this no matter how good it is.And it is a good one. It`s frightening and shocking itself but the most shocking the afterword, which says that before writing the book Gabor Zoltan made an extensive research in the archives to know what really happened in Budapest in late `44 - early `45, when the Arrowcross Party ruled the streets. After reading the afterword, you simply can`t say it`s only a work of fiction, that what is written there, the orgy of violence, didn`t or couldn`t happen.... ( )