T. Anna Szabó

Próbálom a benyomásaimat körülírni. Szóval. Képzeljük el, hogy egy buszon ülsz. Leül melléd valaki, egy olyasfajta ismerős, akit szoktál ugyan látni a környéken, de eddig legfeljebb ha biccentettetek egymásnak. Azt veszed észre, hogy ez a valaki mintha keresné veled a szemkontaktust. És amikor elkapja a tekinteted, beszélni kezd. Három mondat után már az érzéseinél tart, kitárulkozik, olyan dolgokat oszt meg veled, amire az ember egyszerűen nincs felkészülve. Te pedig hallgatod, de közben feszengsz. Egyre kényelmetlenebbül érzed magad. Ám közben meg tudod, hogy ez nem szép dolog. Sőt, arra gondolsz, a világ biztosan jobb hely lenne, ha mindenki ilyen nyíltan tudna odatárulkozni embertársainak, akár a buszon is, miért ne. Szóval szimpatikus ez a valaki, becsülendő a bátorsága, az őszintesége. De ettől még nem feszengsz kevésbé. Ettől még nem érzed kevésbé csapdában magad. Bele vagy kényszerítve a passzív hallgatóság szerepébe, te vagy az, aki hallgat és bólogat, miközben tudja, neki nem osztottak lapot. A kitárulkozás befogadója, sima érkezési oldal, ez a te dolgod az egyenletben. És közben arra gondolsz, hogy basszus, milyen kár, hogy nem késtem le ezt a buszt. Akkor most nyugodtan olvashatnék.

Valami mást.… (més)