Mindenekelőtt próbáljunk meg elképzelni egy klasszikus ívű útirajzot, mondjuk Stendhal vagy Goethe modorában. Aztán ezt az útirajzot ragadjuk meg a grabancánál, és helyezzük el egy csipetnyi LSD-tinktúrával megbolondított, vodkagőzzel teli lavórba. A lavór nyílását szögeljük le. Hagyjuk az útirajzot állni két napig, egy perccel sem tovább. Két nap múlva szabadítsuk ki – a végeredmény alkalmasint olyan lesz, mint ez a könyv. Ránézésre alig emlékeztet a kiinduló állapotra, új, csapzott, riasztó jelenségnek hat, de mégis: megőrzött valamit eredeti karakteréből.

Különben naná, hogy több egyszerű részeg hőzöngésnél. Az oroszok amúgy is értenek hozzá, hogy részeg hőzöngéseiket páratlan metafizikai szédületként interpretálják. (Vagy a metafizikai szédületeiket interpretálják úgy, mint részeg hőzöngést? Az is lehet.) Viktor Jerofejev nem csak úgy a vakvilágba utazgat bele, hanem négy kontinens öt folyója keretezi művét, aminek örvén egyfajta pszichedelikus nemzetkarakterológiai karnevált rittyent ide nekünk, ami helyenként mintha a bölcsesség harmóniáit szólaltatná meg. „Mintha”, ez egy jó szó, megengedő, de mégis kellőképpen bizonytalan, vissza lehet szívni, ha meggondolná magát az ember. Mert van ebben az egészben valami megfoghatatlanság. Elhangzik ebben a regényben, hogy az orosz verbalitás csoda, és az orosz csoda verbális, ez pedig az egész szövegre igaz lehet. Mert nagy nyelvi bravúr, ez világos, de lehet, ami filozófiai mélységnek tűnik benne, igazából nem filozófiai, „csak” nyelvi. Ami persze nem akadályozott meg abban, hogy örömmel fogyasszam. ( )